Ad infinitum. Jelentése, a végtelenségig. Elég közhelyes, mit ne mondjak, de sajnos nem jutott jobb eszembe. Kezdhetném azzal, hogy boncolgassam picit mit is jelent? Nem..inkább most nem.
Vagy kezdhetném azzal, hogy mit is szeretnék én, és mit keresek itt. A helyzet az, hogy fogalmam sincs. Mostanában az életem a félelemről és leküzdéséről szólt. Igazából azt gondoltam, hogy felesleges bármibe is belekezdjek, mert mivan ha csalódok, elbukom, vagy amikről álmodok, közöm sincs hozzájuk. Csak buta álmodozások (erről is mesélek majd, késöbb).
Mikor nagyon elkeseredem, egyszerüen behunyom szemem, és elképzelem magam. Nem akárhol. Olyan helyet kerestem a képzeletemben, ami segithet rajtam. Segithet dönteni, hogy most hogyan tovább. Jó, ez lehet hülyén hangzik, de elmesélem.. Szóval ott állok a Lánchíd közepén. Este van. Felnézek az égre, a gyönyörű csillagokra. Legszivesebben üvöltenék, de a könnyeim csak gördülnek le arcomról. Lehajtom fejem, és próbálok megnyugodni. Pár perc múlva elérem azt az állapotot, amikor már elmém tisztább és át tudom gondolni a dolgokat. Legalábbis azt hiszem. Magam elé pillantok, és már szinte teljesen nyugodt vagyok. Látom a gyönyörű várost, ahogyan ki van világítva. A vizet, ahogy tükröződik a fény. És itt van a lényeg. A fény. Felnézek az égre, én nem üvölteni akarok, nem orditani, hogy sajnáltassam magam. Mi értelme lenne? Segit rajtam? Nem. Azok az apró kis pöttyök a nagy sötétségben, a fények picurkák csupán, de ráébresztenek, hogy bármilyen nagy is a baj, tényleg bármekkora, mindig van valami aprócska jel, hogy igenis van jó körülöttem. Mehetek jobbra, mehetek balra, vagy akár maradhatok ott és elsüllyedhetek. A kezemben a döntés. Nem máséban. A sajátomban. Szóval, tegyük fel, hogy összeesek, mert nem birom tovább. Magamba fordulok, depresszióba esem, elijesztek mindenkit, és hisztizem. Jobb lesz? Nem.
A Lánchid közepén, majd aztán jól kibeszélem magamból a dolgokat, és döntök merre,aztán egyszerüen tovább sétálok. Persze ez nem azt jelenti, hogy megoldottam a gondokat, A közelében sem járok. Egyszerüen csak úgy gondolom, nem éri meg, hogy megálljak. Van amit nem tudok megoldani egy ideig, van amit talán sosem oldok meg. Nincs veszteni valóm azzal, ha csak picit arrébb teszem. Persze, én nem mondom, hogy ez a helyes döntés. Besöpröm az ágy alá. Talán szépen lassan előveszem majd őket. Talán.
Nem hiszek a sorsban, nem hiszek Istenben, nem hiszek fantasztikus, mesés lényekben. DE, hinni mindenkinek kell valamiben. Aki nem hisz semmiben, az hazudik..vagy lelketlen, nemis tudom. A lényeg, hogy én hiszek a fényben, és ahhoz, hogy én reményeimet a fényre bizzam, hinnem kell magamban. Elkezdem a folyamatot, és bezárom a múltam kapuit. Voltak régi álmaim, mik szertefoszlottak, picit több mint egy év alatt. Sok minden közrejátszott. Nem hibáztatok senkit, ha akarnék, akkor sem tudnám megmondani, hogy kire/ kikre fogható ez az egész. Nem bánom, hogy így alakult, mert bizony itt az ideje, hogy még a körmöm hegyével se kopogtassam a régi életemet.
Küzdeni nehéz. Mindenkinek. Olykor elfárad az ember. De azt biztosra veszem, hogy igenis megéri átmenni a poklon is azért, hogy végül a lelkünk igazán szabad és boldog legyen.
Ad infinitum.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése