bele kéne végre törődnöd, hogy tömény nyomorúság ez a földi lét, és akkor boldog leszel.
ülök.és csak azon jár az agyam, hogy mennyi mindenen túl vagyok, hogy mennyi mindent átéltem. vannak olyanok, akik mindent megadnának, hogy csak egyetlen egy buliban is részt vehessenek, vagy csak egy napon, amikor önfeledten, boldogan nevessenek másokkal. és én? túl vagyok ezer ilyen bulin. ezer olyan bulin, ami felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg, ezernyi napon, mely mosolyt csalt arcomra. mégis..itt ülök, és azt várom, hogy valaki keressen. hogy valakinek ne legyen olyan kurva egyértelmű, hogy én vagyok. mármint.. valaki végre úgy becsüljön meg, ahogy kéne az embereknek azokat a személyeket, akiket igazán, tisztán és őszintén szeretnek. talán mindnyájunknak ez hiányzik az életéből. kézzel fogható szeretet, kell lennie ilyennek. tudom, hogy van..semmire sem vágyom, csak egyetlen egy dologra..hogy az a valaki, aki figyel rám, figyel arra, hogy belül ordítok, sírok..itt legyen..és egy hang nélkül, csak fogja kezem.-2013.08.14.
egész nap azon elmélkedtem, hogy körülöttem az embereket, akiket a barátaimnak gondoltam eddig, mégis milyenek. hát nem kellett túl sokat agyalnom, hogy rájöjjek: rosszak. a világ szerintem arra nevel minket, hogy már tényleg minden határon túl, borzalmasan viselkedjünk. mindenben. az emberi kapcsolatok mára már szó szerint undorító lett. ahogy átvágjuk egymást, átgázolunk a másik lelkén, bele rúgunk. hátat fordítunk. valahogy mindenki mindig megpróbálja azt a lehetetlent elkövetni, amit elképzelni nem tudunk a rossz akarásról. ennyi idős létemre, már sajnos túl sok mindennel találkoztam. egyre jobban undorodom az emberektől, de közben ott van megint az az ellentétes gondolat, hogy mégis csodaszépek. erősen kell őket figyelni, hogy rájöjjünk egyszer csak valami megoldásra, definícióra. vagy nem is kell rájönni semmire sem, úgyis mindig mindenki meg akar magyarázni mindent. a legrosszabb az egészben, hogy képesek vagyunk naivan hinni, hogy a másik változik. képesek vagyunk már beképzelni, hogy nem teszi meg még egyszer. szerintem nincsen baj azzal, hogy ha valaki képes annak ellenére esélyt adni, hogy fájdalmat okozott neki. én mindig hittem. csak hittem, csak bíztam. mindig megszívtam, de mindig hittem. ahogy most is. az ilyen emberek, mivel hogy én is közéjük tartozom, hiába adnak újabb esélyeket. egyre inkább kételkednek. és ha nem vigyázunk, előbb utóbb ez a kételkedés oda vezet, hogy nem bízunk meg senkiben sem többé. nem merünk. " inkább csalódok ezerszer, minthogy azt higgyem, hogy szörnyetegek vesznek körül ezen a világon." -2013.08.15.
2013. augusztus 18., vasárnap
2013. január 14., hétfő
Ad infinitum.
Ad infinitum. Jelentése, a végtelenségig. Elég közhelyes, mit ne mondjak, de sajnos nem jutott jobb eszembe. Kezdhetném azzal, hogy boncolgassam picit mit is jelent? Nem..inkább most nem.
Vagy kezdhetném azzal, hogy mit is szeretnék én, és mit keresek itt. A helyzet az, hogy fogalmam sincs. Mostanában az életem a félelemről és leküzdéséről szólt. Igazából azt gondoltam, hogy felesleges bármibe is belekezdjek, mert mivan ha csalódok, elbukom, vagy amikről álmodok, közöm sincs hozzájuk. Csak buta álmodozások (erről is mesélek majd, késöbb).
Mikor nagyon elkeseredem, egyszerüen behunyom szemem, és elképzelem magam. Nem akárhol. Olyan helyet kerestem a képzeletemben, ami segithet rajtam. Segithet dönteni, hogy most hogyan tovább. Jó, ez lehet hülyén hangzik, de elmesélem.. Szóval ott állok a Lánchíd közepén. Este van. Felnézek az égre, a gyönyörű csillagokra. Legszivesebben üvöltenék, de a könnyeim csak gördülnek le arcomról. Lehajtom fejem, és próbálok megnyugodni. Pár perc múlva elérem azt az állapotot, amikor már elmém tisztább és át tudom gondolni a dolgokat. Legalábbis azt hiszem. Magam elé pillantok, és már szinte teljesen nyugodt vagyok. Látom a gyönyörű várost, ahogyan ki van világítva. A vizet, ahogy tükröződik a fény. És itt van a lényeg. A fény. Felnézek az égre, én nem üvölteni akarok, nem orditani, hogy sajnáltassam magam. Mi értelme lenne? Segit rajtam? Nem. Azok az apró kis pöttyök a nagy sötétségben, a fények picurkák csupán, de ráébresztenek, hogy bármilyen nagy is a baj, tényleg bármekkora, mindig van valami aprócska jel, hogy igenis van jó körülöttem. Mehetek jobbra, mehetek balra, vagy akár maradhatok ott és elsüllyedhetek. A kezemben a döntés. Nem máséban. A sajátomban. Szóval, tegyük fel, hogy összeesek, mert nem birom tovább. Magamba fordulok, depresszióba esem, elijesztek mindenkit, és hisztizem. Jobb lesz? Nem.
A Lánchid közepén, majd aztán jól kibeszélem magamból a dolgokat, és döntök merre,aztán egyszerüen tovább sétálok. Persze ez nem azt jelenti, hogy megoldottam a gondokat, A közelében sem járok. Egyszerüen csak úgy gondolom, nem éri meg, hogy megálljak. Van amit nem tudok megoldani egy ideig, van amit talán sosem oldok meg. Nincs veszteni valóm azzal, ha csak picit arrébb teszem. Persze, én nem mondom, hogy ez a helyes döntés. Besöpröm az ágy alá. Talán szépen lassan előveszem majd őket. Talán.
Nem hiszek a sorsban, nem hiszek Istenben, nem hiszek fantasztikus, mesés lényekben. DE, hinni mindenkinek kell valamiben. Aki nem hisz semmiben, az hazudik..vagy lelketlen, nemis tudom. A lényeg, hogy én hiszek a fényben, és ahhoz, hogy én reményeimet a fényre bizzam, hinnem kell magamban. Elkezdem a folyamatot, és bezárom a múltam kapuit. Voltak régi álmaim, mik szertefoszlottak, picit több mint egy év alatt. Sok minden közrejátszott. Nem hibáztatok senkit, ha akarnék, akkor sem tudnám megmondani, hogy kire/ kikre fogható ez az egész. Nem bánom, hogy így alakult, mert bizony itt az ideje, hogy még a körmöm hegyével se kopogtassam a régi életemet.
Küzdeni nehéz. Mindenkinek. Olykor elfárad az ember. De azt biztosra veszem, hogy igenis megéri átmenni a poklon is azért, hogy végül a lelkünk igazán szabad és boldog legyen.
Ad infinitum.
Vagy kezdhetném azzal, hogy mit is szeretnék én, és mit keresek itt. A helyzet az, hogy fogalmam sincs. Mostanában az életem a félelemről és leküzdéséről szólt. Igazából azt gondoltam, hogy felesleges bármibe is belekezdjek, mert mivan ha csalódok, elbukom, vagy amikről álmodok, közöm sincs hozzájuk. Csak buta álmodozások (erről is mesélek majd, késöbb).
Mikor nagyon elkeseredem, egyszerüen behunyom szemem, és elképzelem magam. Nem akárhol. Olyan helyet kerestem a képzeletemben, ami segithet rajtam. Segithet dönteni, hogy most hogyan tovább. Jó, ez lehet hülyén hangzik, de elmesélem.. Szóval ott állok a Lánchíd közepén. Este van. Felnézek az égre, a gyönyörű csillagokra. Legszivesebben üvöltenék, de a könnyeim csak gördülnek le arcomról. Lehajtom fejem, és próbálok megnyugodni. Pár perc múlva elérem azt az állapotot, amikor már elmém tisztább és át tudom gondolni a dolgokat. Legalábbis azt hiszem. Magam elé pillantok, és már szinte teljesen nyugodt vagyok. Látom a gyönyörű várost, ahogyan ki van világítva. A vizet, ahogy tükröződik a fény. És itt van a lényeg. A fény. Felnézek az égre, én nem üvölteni akarok, nem orditani, hogy sajnáltassam magam. Mi értelme lenne? Segit rajtam? Nem. Azok az apró kis pöttyök a nagy sötétségben, a fények picurkák csupán, de ráébresztenek, hogy bármilyen nagy is a baj, tényleg bármekkora, mindig van valami aprócska jel, hogy igenis van jó körülöttem. Mehetek jobbra, mehetek balra, vagy akár maradhatok ott és elsüllyedhetek. A kezemben a döntés. Nem máséban. A sajátomban. Szóval, tegyük fel, hogy összeesek, mert nem birom tovább. Magamba fordulok, depresszióba esem, elijesztek mindenkit, és hisztizem. Jobb lesz? Nem.
A Lánchid közepén, majd aztán jól kibeszélem magamból a dolgokat, és döntök merre,aztán egyszerüen tovább sétálok. Persze ez nem azt jelenti, hogy megoldottam a gondokat, A közelében sem járok. Egyszerüen csak úgy gondolom, nem éri meg, hogy megálljak. Van amit nem tudok megoldani egy ideig, van amit talán sosem oldok meg. Nincs veszteni valóm azzal, ha csak picit arrébb teszem. Persze, én nem mondom, hogy ez a helyes döntés. Besöpröm az ágy alá. Talán szépen lassan előveszem majd őket. Talán.
Nem hiszek a sorsban, nem hiszek Istenben, nem hiszek fantasztikus, mesés lényekben. DE, hinni mindenkinek kell valamiben. Aki nem hisz semmiben, az hazudik..vagy lelketlen, nemis tudom. A lényeg, hogy én hiszek a fényben, és ahhoz, hogy én reményeimet a fényre bizzam, hinnem kell magamban. Elkezdem a folyamatot, és bezárom a múltam kapuit. Voltak régi álmaim, mik szertefoszlottak, picit több mint egy év alatt. Sok minden közrejátszott. Nem hibáztatok senkit, ha akarnék, akkor sem tudnám megmondani, hogy kire/ kikre fogható ez az egész. Nem bánom, hogy így alakult, mert bizony itt az ideje, hogy még a körmöm hegyével se kopogtassam a régi életemet.
Küzdeni nehéz. Mindenkinek. Olykor elfárad az ember. De azt biztosra veszem, hogy igenis megéri átmenni a poklon is azért, hogy végül a lelkünk igazán szabad és boldog legyen.
Ad infinitum.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)